Volt egyszer egy Mester

Volt egyszer egy mester. Persze látszólag ő sem mesternek született, ahogy én vagy te sem. Bár valójában ő is mester volt, az idők kezdete óta, akárcsak mindannyian. Csak ő sem emlékezett mesteri valóságára, ahogy oly sokan mások sem.

Szóval az ő életútja is egy darabig hasonló volt, mint akár a tiéd vagy az enyém. Ahogy manapság mondják, először hosszú és kemény munkája eredményeként kiteljesítette az egóját, hogy az később összedőlve, maga alá temesse. Majd belehalt a fájdalomba.

Úgy érezte, elérkezett a világvége. Bizonyos szempontból így is volt. Egy bizonyos világnak, egy hagyományosnak nevezhető életútnak valóban vége lett, abban a pillanatban.

- Minden halál egy új élet kezdete!

- Csak bele ne haljon közben az ember!- tanácsolják a bölcsek.

Összedőlt élete romjain, egy új tágabb valóság kezdett kibontakozni. Ma ezt úgy mondják:

Az anyagi világszemléletből, elindult a spiritualitás felé. Mely, mit is kertelnénk, teljesen elvarázsolta. Új cél lebegett a szeme előtt. Eljutni a csúcsig, elérni a legmagasabb létállapotot.

- Mi hajt? Miért törekszem ilyen elszántan ebbe az irányba? – kérdezte egyszer önmagától.

- Hogy boldog legyek! Hogy elérjem Isten létét, mert az maga a boldogság! Minden könyv, minden megvilágosodott Mester erről mesél! – válaszolta önmagának.

Nem ismert lehetetlent. Éjt-nappallá téve kereste Istent és a boldogságot. Kipróbált számtalan technikát, könyvek tucatjait olvasta el, nem kért és nem adott magának kegyelmet. Kérdezett, keresett, talált, majd újra kérdezett. Így hatolt fáradhatatlanul egyre beljebb és feljebb önmagában.

Aztán, egyszer, mint általában a mesékben, hősünk elérte célját. Bár nem egészen úgy, ahogy előre elképzelte. Csak úgy, mondhatnám magától megtörtént az egész. Pont egy olyan pillanatban, mikor éppen nem keresett, nem kutatott, nem hajszolta önmagát a végtelen felé. A pillanat meglehetősen prózai volt. Éppen emésztett, egy bőséges ebéd után. Isten útjai kifürkészhetetlenek! J

A nagybetűs VALÓSÁG magába fogadta. Feloldódott, meghalt benne. Az, akinek hitte magát, egy szempillantás alatt semmivé foszlott. Hazaért! Sőt! Megélte, megértette, hogy sohasem ment el otthonról. Mindig az van, amit oly nagyon keresel!

Hetek teltek el és a boldogság, a szeretet nem kopott, nem fakult benne. Egy volt a mindenséggel, bármilyen formát is öltött az, és egy volt önmagával. Nem volt én és te.

Élte az ősi mondást: - Vagyok, aki vagyok!

A boldogság mellett, lassan egy új érzés kerítette egyre többször hatalmába. Ez a szánalom volt. Látta, élte ember formájú valóságának szenvedését. A vakságból, a szűk látókörűségből adódó problémák tengerében hányódó embereket.

Úgy érezte tennie kellene valami. De mit? Elhatározta, emberként átadja azt a tudást, szeretetet, aminek segítségével a többi ember is ráébredhet isteni valóságára. Alászállt, hogy segíthessen.

A pokolba vezető út, jó szándékkal van kikövezve!

- Tanító leszek, afféle spirituális mester. - határozta el. De a dolgok, ebben a valóságban nem mindig azok, mint aminek látszanak.

Rá kellet ébrednie, hogy a keresők többsége még nem szeretne megvilágosodni. Lehet, hogy a szájukkal ezt mondták, de a szívük, az egész habitusuk másról beszélt. Kiderült, hogy a gyógyulni vágyók, erőteljesen ragaszkodnak a betegségeihez, a szenvedők pedig megszokott életformájukhoz.

Mesterünk zavarba jött. Minden isteni képességével szeretett volna segíteni szenvedő embertársain, de többség a francba kívánta igyekezetét.

Ráébredt, hogy a szabad akaratnak mekkora ereje van. Az emberek igen ritkán tolerálják, ha valamelyik tudásra szomjazó delikvens a pohár víz helyett, egy egész vödörrel kap az arcába.

Az évek múlásával egyre bölcsebb lett. Megtanulta az emberek nyelvét, igyekezett arra válaszolni, amit kérdeztek tőle. Talán éppen ezért egyre többen keresték meg bajaikkal, problémáikkal. A dolgok kezdtek a helyes mederbe kerülni. Látszólag!

Már lassan egy éve tartott beszélgetéseknek nevezett összejövetelek, kisszámú, de lelkes, törekvő, kereső embertársinak. Kezdte úgy érezni, hogy emberi élete egyenesbe került. Isten, aki mindannyiunk megfoghatatlan lényege, szeretettel figyelte ügyködését. Látta a lelkesedést, a szeretetet. De mást is látott. Valami olyat, amit mesterünk nem vett önmagában észre!

Amíg valaki névvel, címmel, adószámmal bír és ezt használja is, addig nem lehet száz százalékosan mentes attól az állapottól, amit a spirituális köznyelv ego-nak nevez. Része annak a világnak, amely látszólag a dualitásra épül. És ha valaki itt akar tevékenykedni, akkor érdemes elfogadnia a valóság ezen leképzését.

Mesterünk jól érezte magát. Az elmúlt napokban az élet valódi ajándékkal lepte meg. Azt érezte, hogy a helyén van, rálátása van a világra, és hogy minden a lehető legnagyobb rendben van körülötte.

Isten viszont szereti a tökéletes dolgokat. Ezért teremtett minket is a saját képére. J

Látta azt, amit mesterünk is láthatott volna, ha figyelmét nem csak a külvilágra szegezi. Bár ezt a csak-ot, azért ne vegyük szó szerint. Meditált, elcsendesedett, sőt a nagyvárosi utca forgatagában is képes volt önmaga isteni aspektusa lenni.

Így aztán valahol fent, vagy bent, mindenesetre valahol a megnevezhetetlen birodalmában, valami mozgásba lendült.

Mesterünk egy nap, betévedt egy könyvesboltba. Néhány mások számára vásárolt könyv mellet, figyelmét felkeltette egy, az Akasa Krónikáról írt könyv. Tegyük hozzá, hogy mesterünk már igen csak ritkán olvasott. Megtanulta, hogy az őt érintő kérdésekre a válaszokat is a forrásnál, önmagában keresse.

Számára is meglepő volt, hogy a könyv szinte megszólította. Nem tétovázott. Megvette és hazavitte a többi, másoknak szánt könyvekkel együtt.  Ismételten meglepődött, hogy otthon milyen vehemenciával vetette bele magát, a könyv olvasásába.

A könyv, egy útmutató. Segítségével megtanulhatjuk, hogy léphetünk be az Akasa Krónika varázslatos, tudásvilágába. Mesterünket elöntötte a lelkesedés. Elhatározta, hogy még azon az estén a könyvben található ima segítségével bepillant ebbe a varázsvilágba. A dolgok, ekkor kezdtek valamiféle alakzatba, folytonosságba tömörülni. Tudnunk kell még azt is, hogy mesterünk lelkesedése azért is volt oly szokatlan, mert egyik belső utazása alkalmával, már járt „ezen a helyen.”

Eljött az este. Hősünk elhatározta, hogy az ima előtt még írásban, pontosan megfogalmazza azt a kérdést, melyre a választ a Krónikában szeretné megtalálni.

A véletlenek szeszélyes összjátéka folytán, a papír a hozzám került.

„Mik azok a gátló tényezők, melyek akadályoznak, hogy beteljesedjen ezen életem célja? És hogyan oldhatom fel őket?”

A mester elcsendesedett. Majd elmondta az imát és várt. Az idő homokórájában hangtalanul peregtek a homokszemek. A várakozás egyre hosszabbra nyúlt és a mester lassan türelmetlen lett.

- Úgy látszik – mondta magában - mégis csak meg kellett volna fogadnom az író tanácsát, hogy ne igyak kávét a Krónikába való belépés előtt!

Tovább várt, de mivel a csendből nem érkezett válasz, feltápászkodott és elindult a konyha irányába, hogy keressen valami vacsorára valót a hűtőszekrényben. Vasárnap este volt.

Mesterünk másnap jókedvűen ébredt. Továbbra is az volt az érzése, hogy Isten figyel rá és hogy nagyon szereti. Ez az érzés egész nap kitartott. Este, a szokásos beszélgetésre indult, hogy a hallgatósága elé tárja, mind azt, amit a félelemről, mint a spirituális fejlődést gátló tényezőről tudni kell.

A közös beszélgetések kezdetét és végét egy aprócska zen tál hangja jelzi. A befejezést jelző hangok lassan visszahulltak a csendbe. Ő is visszatért a jelenbe, a szobába. Végignézet a többieken. Hiányérzete volt. Ez a beszélgetés nem sikerült úgy, ahogy máskor szokott. Jó volt, de belül úgy érezte, valami lényeges dolog hiányzott. Tudatos énje, elméje máris mondta a választ:

- Nincsenek egy szinten. Kétfelé kellene választani őket. Egy haladóra és egy középhaladóra. A kifejezéseket a múltjából merítette, mikor még síoktatóként dolgozott.

Késő este, már otthon a lakásban, újra a tettek mezejére lépett. Levelet írt azoknak, akikről úgy érezte, hogy a haladókhoz tartoznak. - Új kört fogok alakítani! – gondolta. A gondolat és a belőle kivetülő jövő kép jó érzéssel töltötte el. Mégis nyugtalan álma volt.

Eljött a kedd is, ahogy már szokott. Mesterünk enyhe fejfájással indította a napot. Délelőtt a várost járta. Eközben a háttérben, az események kezdtek egy egységes jellé összeállni.

Déltájban ért haza. Nem volt éhes, ami azért volt szokatlan , mert reggelire általában csak egy kávét szokott inni. Leült a számítógéphez és neki állt, hogy elolvassa az elektronikus leveleit.

Az eddigi háttér események hirtelen előbukkantak a semmiből és mozgásba hozták, a történés kerekét. Több levél is érkezett, de volt köztük kettő, melyek fenekestül felforgatták a fejfájás miatt már amúgy is törékeny nyugalmát.

Mindkettő arról szólt, hogy mást tesz, mást kommunikál és mást érez, gondol valójában a tudatalattijában.

Ekkor történ az, amit Isten szeretett volna. Mesterünk kicsi énje, ki eddig ügyesen a díszes spiritualitás tudatosság köntösébe bújt, és növekedett csendben, most hangosan, mondhatnám magából kivetkőzve, hangot adott nem tetszésének.

Védekezett, érvelt. Hogy a dolog még valóságosabbá váljon, csengett a telefon. Az egyik levél írója volt a vonalban. Mesterünk énje, végre megmondhatta a magáét. A hang, a vonal másik végén, mérhetetlen szeretettel, csak egy dologra kérte:

- Kérdezz önmagadtól és aztán dobd el választ! Azt kérdezz újra önmagadtól és ismét dobd el a válasz, majd ismét kérdezd meg önmagadat… És majd akkor, meghallod az igazi választ!

A mester üldögélt a nappaliban a kanapén. Tekintetét az ablakon át a végtelen kékbe fúrta.

Úgy érezte megint elbukott. Pedig már azt hitte… Aztán arra gondolt, hogy abbahagyja. Végleg. Méltatlan rá. Erre is méltatlan.

Csend volt. Az utcán ugyan dobolt a forgalom, de a mester semmit sem hallott belőle.

Aztán vett egy mély levegőt, és feltette magának az első kérdést, majd hagyta a választ belesimulni a gondolatok végtelen áradatába. Aztán feltette újra és újra, ugyanazt a kérdést.

Isten nem szereti a szenvedést. Ha látja, hogy tanulsz az eseményekből a szorításból menten simogatás lesz. A mesterrel is ez történt.

A harmadik, vagy tán a negyedik kérdés, meghozta a választ. A Krónika megnyílt és a válasz ott tündökölt magában a kérdésben. A mester ebből tudta, hogy ez az igazi válasz.

Ismét csend lett. De ez egy másik, jótékony csend volt. A mester elmosolyodott. Átjárta a Mindenség szeretete, érezte, hogy gondját viselik. Lelki szeme előtt, mint egy virtuális puzzle, összeálltak a mozaik darabkák. A könyv, a kérdés, és az e-mail-ben és telefonon érkező jelek, hogy ideje önmagában is kritikusan körülnéznie.

Ekkor az üres szobában a mester, fejet hajtott a MESTER előtt.

Ismét ráébredt, hogy amíg e testben él, bármekkora tudása is lesz,

ÖRÖK TANÍTVÁNY MARAD!

                                                    ÁMEN!

Mikor megáll az idő

A mókus két mellső lábával megragadta a diót. Hajnalodott. A szürke, összefüggő nagy hasú fellegekből szállingózott a hó. A mókus, talán, hogy védje a reggelijét, farkát egészen a hátára hajlította. A bozontos farok, mint egy parányi sátor, beborította az apró állatot.

Az ablak belső oldaláról figyelem. Mellém ült a csend. Kávé illat. Apró kortyokban szétárad bennem Brazília. Lüktetés, keserédes ízek. A szívem magasabb fokozatba kapcsol.

Nézem a mókust. Ekkor történik, a nem tudom mi. Megáll az idő. Valahogy kívül maradok. Kávé, szürkület, mókus. Ők odabent. Rezzenéstelen hóesés. Átnyúlok az ablakon. Egyenként szemügyre veszem a hópelyheket. Végtelen szépség, hatszögekben.

Beljebb megyek. Már én is a kép vagyok. A pillant. Örök, időtlen. Óvatosan kerülgetem a pelyheket. Félek, ha nem vigyázok, még összetörnek.

BUMMM! - Csapódik a konyha ajtaja. Reggel van. Kelnem kell. A fiúknak iskola, hozzám pedig hamarosan megjön az első kliens. Az ablakra nézek. A havas, szürke fákon kívül senki sincs odakint. Se dió, se mókus. Csak a hó hullik csendesen.

Vajon mikor álmodom?

Hétköznapi mennyország

Szállj velem, szállj velem!

Fel a magas kékbe.

Van ott egy pont,

Hol kitárul a végtelen képe.

Létezik egy világ,

Hol a semmi alakot ölt.

Ez egy sehol sincs valóság,

Melynek neve: Föld!

E hely, a mennyország kapuja.

Itt testbe költözik az álmod.

Hol minden fénylő szemben

Önmagadat látod.

Lélek mély óceán.

S ha a szíved tiszta,

Megtudhatod benne,

Hogy mi az élet titka.

Ne kutasd a múltat

Ne vágyd holnapot!

Itt ezen a Földön, Isten

A jelenben ragyog!

Ezért induljunk el, most!

Szabad akarattal!

Hogy megtaláld a kulcsot,

Hogy egy légy önmagaddal!

Szállj, szállj velem!

Szállj magadba!

Hol volt, hol nem volt. Élt egyszer egy kis fiú. A bőre színe nem volt se fehér, se fekete, se sárga, sem barna. Nem volt se magas, se alacsony, nem volt jó és nem volt rossz. Mivel ezek egyáltalán nem is fontosak, és ezt a kis fiú is tudta, ezért egyszerűen egy kis fiú volt. Tudta, hogy ami valóban fontos, az szemmel úgyis csak ritkán látható.

A kis fiú szerencséjére egy olyan helyen élt, ahol olyan házakat építettek melyeknek padlása is volt. Amennyiben ti olyan helyen nőttetek fel, ahol a házak nem viseltek padlást a tetejük alatt, elmondom nektek, mire jó egy padlás.

A legtöbb helyen a felnőttek, lomtárnak használják. Ide kerülnek azok a dolgok, amelyek a „következő lomtalanításig nem tudom hova tenni”, vagy a „jó lesz még valamire” kategóriába tartoznak.

A kis fiú ezzel szemben a csodák, titokzatos világát látta benne. Szerette a porszagú csendet, mely éles ellentéte volt a kinti nyüzsgő, zajos világnak. Elgyönyörködött a porszemek varázslatos táncán, melyet a cserepek résein át beszökő napsugarak aranyló fényében jártak.

És természetesen ott volt a láda. Pont egy vastag fénykéve fókuszában állt. Mint egy sikerekben és tisztességben megvénült színész, aki utolsó szerepét játssza az élet színpadán. Csordultig telve emlékekkel, relikviákkal, melyek hosszú, tartalmas életét példázták. A láda, mely ablak volt a múltra, mely mutatta a jelent, s kinek szeme, szíve és lelke volt, az megláthatta a jövőt is benne.

A kis fiú ilyen volt. Még hordozta a fényt, még kilátott a köré épített korlátok egyre szűkülő résein át. Érezte a szeretet melegét, túl látott a gondolatok és a tárgyak keltette illúzión. Gyerek volt. Romlatlan, időtlen, mindig megújuló.

Ha benned is él még a gyermek, ha újra szeretnéd látni, érezni az önzetlen szeretet melegét, akkor te is észre fogod venni a csillagokban, a felhőkben, a szél simogatásában AZT, a VALAMIT. Túl láthatsz te is, az emberek, a házak, a villamosok, a műanyag üvegek, a mobil telefonok illúzió világán. Észre fogod venni, meg fogod élni, hogy mindannyian az Élet nagy ládájának egyszeri, különleges, mégis egységes részei vagyunk.

A láda rád vár. Arra vár, hogy egy kis fiú, egy kis leány, az a ki voltál, és akit mélyen eltemettél, újra rácsodálkozzon erre a világra. Arra vár, hogy kinyisd a láda fedelét… És rátalálj önmagadra!

Dobogókő

Álmodó álom, fehér szemfödél

Alszik a föld, nem fúj a szél.

Januári nap hideglelős fénye

Csupasz fák nyújtóznak, fel a magas égbe.

Halk hangú csendbe, fehér hó roppan

Mélyen a mélyben, a föld szíve dobban.

Ballagó az idő, végtelen a kútja

Téli könnypatak, tavaszba fut útja.

Állok a csodában, a hangtalan képben

Testem a fa, aluszik éppen.

Csak a szívem dobban mélyen a mélyben

Várom a tavaszt az Élet erdejében.